ideológiai párhuzamok...

Szolzsenyicin. Hallottál róla. Hát Olvasd!

"16.
Az osztályrokonok
Hadd csatlakozzam én is, gyönge tollammal, e néptörzs megénekléséhez.
Megénekelték őket már mint kalózokat, mint filibusztereket, mint
csavargókat, mint szökött fegyenceket, mint nemeslelkű haramiákat –
kezdve Robin Hood-on az operetthősökig, azt állítva róluk, hogy arany a
szívük: csak a gazdagokat fosztják ki, a szegényekkel megosztják mindenüket.
Ó, Karl Moor fennkölt fegyvertársai! Ó, Cselkas (Gorkij hőse), romantikus
lázadó! Ó, Benya Krik, ogyesszai meztéllábasok, ogyesszai trubadúrok
(Iszaak Babel hősei)!
Ha belegondolunk, az egész világirodalom a vagányok dicséretével
van tele. Ne beszéljünk most Francois Villonról, de még Victor Hugo és
Balzac is hozzájuk húz, sőt Puskin is a zsiványságot magasztalja a cigányokban.
(Hát Byron?) Ám sohasem zengték dicséretüket oly egyhangú
áradozással, mint a szovjet irodalomban. (Ennek oka a Dicső Üdvtanban
keresendő, nem elég csak Gorkijra és Makarenkóra utalnunk.) Leonyid
Utyoszov megereszti a színpadon orrhangú üvöltését s vele üvölt az egész
elragadtatott publikum. Hogy is szólalnának meg másképp Visnyevszkij
és Pogogyin drámáiban a balti- és a fekete-tengeri matróz-bátyuskák, ha
nem csibésznyelven? Így jutnak legjobban érvényre szellemdús beköpéseik.
Megindultság fátyolozza el mindenkinek a hangját, aki csak a tolvajvilágról
kezd írni. Először vérbő, zabolátlan nihilizmusuk bűvöl, majd „dialektikus
átnevelődésük”. Elég Majakovszkijt (s az ő nyomában
Sosztakovicsot, a „Az úrilány és a huligán” c. balett szerzőjét), Leonovot,
Szelvinszkijt és Inbert említenünk, valamennyit föl sem tudnánk sorolni.
A tolvajkultusz mint valami ragály terjed egy olyan korban, melyben az
irodalom pozitív hős híján szűkölködik. Még a hivatalos vonaltól oly távoli
író, mint Viktor Nyekraszov, sem talált alkalmasabb figurát az orosz hősiesség
megtestesítésére, mint Csumakovot, egy vagány főtörzset („Sztálingrád
árkaiban”). Ugyanebbe a bűvöletbe esett Tatjana Jeszenyina is
(„Zsenya, a 20. század csodája”), amikor Venyka, a Káró Bubi „tiszta alakját”
megalkotta. Talán csak az egy Tendrjakov volt képes elfogulatlan ítéletre,
ő nem csöppentette el a nyálát, ha egy tolvajt ábrázolt, ő mutatott rá
először lelkük alantasságára („Hármas, hetes, ász”). Adlan-Szemjonov, bár
maga is ült lágerban, képtelen badarságot tálal fel „Féldombormű a sziklán”
c. művében: hogy a tolvaj Száska Alexandrov a kommunista Petrakov
hatására, akit állítólag tisztelnek a banditák, „mert ismerte Lenint és har[
904]
colt Kolcsak ellen (tipikusan Averbach korába illő üdvtörténeti motiválás),
brigádot gyűjt maga köré a „rozogákból”, de nem azért, hogy élősködjék
rajtuk (pedig MINDIG ÚGY VOLT! – s ezt A. Szemjonov is JÓL tudja!),
hanem hogy etesse őket! Erre fordítja azt a pénzt, amit kártyán összenyer a
szabadoktól! Mintha nem tudná maga is használni azt a kis pótjövedelmet,
pl. kábítószerre! Mégiscsak hallatlan ilyen molyrágta hülye kis mesékkel
jönni a hatvanas években!
1946-ban egy nyári estén egy apacslegény könyökölt a Kaluga-vám
minilágerjának második emeleti ablakában s torkaszakadtából énekelt, az
egyik tolvaj-slágert a másik után. Trillái akadálytalanul áradtak ki a lágerzónából,
túl a szegesdróton, ki a Nagy Kaluga-útra, mindenki hallhatta a
járdán, a troli megállójánál és a Nyeszkucsnij Park közeli sétaútjain. A
„könnyű élet”, a lopás, erőszak és gyilkosság dicséretét zengték ezek a dalok.
És senki sem tartotta szükségesnek, hagy közbelépjen, sem a felügyelők,
sem a nevelők, sem az őrkatonák, senkinek sem jutott eszébe leinteni a
„művészt”. Alvilági nézetek propagálása nyilván semmi ellentétben sínes
szocialista rendszerünkkel, semmi veszélyt sem jelent számára. Arra gondoltam
akkor ott a zónában: mi lenne, ha kapnám magam s én is fölmennék
a második emeletre s onnan az ablakból én is nekiereszteném a hangomat
s dalolnék valamit a hadifoglyok sorsáról, például hogy „Hol vagy,
hol vagy, régi társam?” – amit a fronton hallottam a kémelhárítóknál?
Vagy ha magam rögtönöznék valamit a meghurcolt és megtaposott frontharcosok
sorsáról? Hej, micsoda kavarodás támadna! Hogy megbolydulna
az egész darázsfészek! Nagy fölindulásukban talán még tűzoltólétrát is
kerítenének, hogy leszedjenek onnan, sokallva az utat a lépcsőházon át.
Betömnék a számat, hátrakötnék a kezemet, s úgy rám vernének még egy
tízest, mint a pinty! Csak a tolvaj fújhatja a magáét az egész Moszkva füle
hallatára – s nincs semmi hézag!
Lassan de biztosan jutottunk idáig, történelmi szükségszerűség, ahogy
mondani szokás. A régi Oroszországban (ahogy Nyugaton ma is) a tolvajokról
azt a helytelen nézetet vallották, hogy javíthatatlanok, megátalkodott
bűnözők („vérükben van a bűnöző hajlam”). Ezért védték meg tőlük
a politikaiakat a transzport alatt és a börtönben. Ezért nem tűrte a kormányzat,
hogy terrorizálják a többi foglyot – erről Jakubovics is tanúskodik
– megakadályozta, hogy befurakodjanak a vezető állásokba, elfoglalják
a jövedelmező posztokat. Következetesen a többi fogoly pártjára állt a
tolvajokkal szemben. „Szachalin ezrével nyelte magába s nem bocsátotta
ki őket.” A régi Oroszország jelmondata ez volt a visszaeső, megrögzött
[905]
bűnözőkkel szemben: „Bele kell törni őket a törvény vasigájába.”
Uruszov) Nem is hatalmasodtak el a tolvajok, 1914 előtt sem odakint az
országban, sem a börtönökben.
De lehullottak a bilincsek, fölvirradt a szabadság hajnala. Az 1917-es
tömeges dezertálás, majd a polgárháború elszabadította a szenvedélyeket,
mindenekelőtt a tolvajvilág indulatait. Immár nem voltak hajlandók abba
a bizonyos vasigába hajtani a fejüket, – egyébként közölték velük, hogy erre
nincs is szükség. Azt a hasznos és örvendetes fölfedezést tették ugyanis;
hogy a tolvajság a magántulajdon ellensége, tehát forradalmi erő, melyet
csak bele kell állítani a szocializmus kerékcsapásába. S ez nem is tűnt túlságosan
nehéznek. Az új tolvajnemzedék is kezdett már fölcseperedni,
méghozzá soha nem tapasztalt bőségben: a polgárháborúban elárvult gyerekek
gondozatlan, neveletlen falkái a NEP-korszak kátrányos üstjeinél
melegedtek (akkor aszfaltozták a moszkvai utcákat), s előgyakorlatként
női kézitáskákat csórtak s bőröndöket horgásztak a vonatablakból. Tetteikért,
ha jól belegondolunk, kizárólag a társadalom, a miliő felelős: neveljük
át tehát ezt az egészséges lumpenproletár anyagot, zárkóztassuk föl szocialista
rendszerünkhöz, az öntudatos élethez. Így születtek az első kommunák
és kolóniák, ahogy volt alkalmunk látni filmvásznon is („Vissza az
életbe”). Csak ott a bökkenő, hogy ezek a fiatalok csak tévelygő bárányok,
még nem szervezett tolvajok, még nem értek rá elzülleni, ezért az sem bizonyít
semmit, ha sikerült is átnevelni őket.
De ha ma, negyven év távlatából nézünk vissza, nem olyan könnyű
eldönteni, ki kit nevelt át. A cseka a tolvajt vagy a tolvaj a csekát? A csekahitre
tért tolvaj már nem igazi tolvaj, csak szuka, a tolvajok megkéselik az
ilyet. Azokat a csekistákat pedig, akik magukévá tették a tolvajpszichológiát:
a 30-40-es évek ügybuzgó nyomozóit s belevaló lágerparancsnokait
megbecsülték s előléptették.
A tolvaj-pszichológia pedig roppant egyszerű, könnyen elsajátítható:
1. Élni, élvezni akarok, mindenki más le van...
2. Mindig az erősebbnek van igaza.
3. Nem téged...-gatnak, ne ficánkolj ! (Azaz ne lépj föl mások védelmére,
akiket...-gatnak. Várd meg, míg rád kerül a sor.)
Készítsd ki egyesével meghunyászkodó ellenségeidet! Valahonnan
ismerősnek tűnik ez a tanács. Hitler járt el így. S persze: Sztálin.
Az a Sejnyin telebeszélte a fejünket a tolvajok „sajátos törvényeiről”,
a tolvajok „becsületfogalmáról”! Aki őt olvassa, csupa Don Quijoténak,
[906]
igaz hazafinak képzeli a tolvajokat. De csak hozzon össze rossz sorsod egy
ilyen pofával a cellában vagy a rabomobilban...
Elég, elég a hazugságból, bértollnokok! Nem láttatok ti kriminelleket,
csak a hajó fedélzetéről, csak a nyomozói íróasztal túlsó felén. Sohasem
voltatok nekik kényre-kegyre kiszolgáltatva.
A tolvaj nem Robin Hood! Ha a „rozogákat” lehet csak kifosztani,
akkor azokat fosztják ki. Ha egy félig megfagyottról kell lehúzni a kapcát,
attól sem riadnak vissza. Nagylelkűségüket jelmondatuk is tanúsítja: „Halj
meg te ma, én majd csak holnap!”
De talán valóban jó szovjet hazafiak? Mert az igaz, hogy az államtól
nem lopnak. A kiváltságosok dácsáit sem rabolják ki. Világért sem állítanának
meg egy hosszú fekete luxuskocsit. Talán mert Kolcsak legyezőjét
sejtik benne? Ugyan kérem! Csak mert jól tudják, hogy az ilyen autók s
dácsák erős őrizet alatt állnak. A törvény áll őrt az áruházak és a raktárak
fölött is. A realista Sztálin rég rájött, hogy a tolvajok átnevelése hangzatos
szólam csupán, jobbnak látta inkább irányt szabni a bennük feszülő energiának:
a szovjet polgárokra uszítani őket.
Elég egy pillantást vetni az 1947-ig terjedő harmincéves korszak törvényeire.
Hivatali, állami, kincstári lopás? Egy láda a raktárból, három
szem krumpli a kolhoz földjéről? Tíz év! (1947-től pedig már húsz!) Polgári
lopás? Egy lakás kifosztása – teherautóra rakva a család egy életen át
gyűjtögetett holmiját? Ha megesett emberölés nélkül, maximum egy év,
néha csak hat hónap...
Elnéző törvény tolvajokat tenyészt.
A tanítás, amit a tolvajok a sztálini törvényhozástól kaptak, egyértelmű
volt: lopj, de ne tőlem! Ott vannak a magánszemélyek! Hisz a magántulajdon
a múlt csökevénye. (Csak a személyi tulajdon a jövő reménye...)
A tolvajok értettek a szóból. Akármilyen vakmerőek is saját meséikben
s dalaikban, eszük ágában sincs ott harácsolni, ahol nehéz és veszélyes,
ahol a fejük is rámehet. Gyáván és mohón odacsődülnek, ahová irányították
őket: magányos járókelőket vetkőztetnek, őrizetlen lakásokat
fosztogatnak.
Ki ne emlékezne arra az örökös veszélyre a húszas, harmincas, negyvenes,
ötvenes években, mely az egyszerű honpolgárt környékezte: ne
menj ki sötétben! Ne gyere későn haza! Ne hordj órát magadnál! Ne le[
907]
gyen nálad pénz! Ne hagyd üresen a lakást! Tolózár, vasrács, kutya! (Azok
a firkászok, akiket nem kopasztottak meg annak idején, ma csak viccelődni
tudnak a hű házőrző ebeken...)571
Vajon tudják-e a kifosztott állampolgárok, hogy a milícia sokszor
még csak hozzá sem fogott a bűnösök kereséséhez, némely ügyről még
jegyzőkönyvet sem vett föl, hogy ne rontsa a statisztikát, meg aztán érdemes-
e egyáltalán a tolvaj elfogásával vesződni, mikor úgysem rónak ki rá
hat hónapnál többet s abból is „leírnak” hármat! S ha elfogják is a banditákat,
kétséges, elítélik-e őket egyáltalán. Az ügyészek ugyanis572 azt a furcsa
módszert vezették be a bűnözés csökkentésére (amit nem mulasztanak el lelkükre
kötni minden értekezleten), hogy egyszerűen eltussolják az ügyeket,
különösen ha sok vádlott várható, bűnrészesség címén.
No és magától értetődik, főleg a bűnözök esetében, hogy egészben
vagy részben elengedik a büntetést. Akkor aztán lesz hadd-el-hadd azoknak,
akik ellenük mertek tanúskodni! Mihelyt kijönnek, az lesz az első
dolguk, hogy kést mártsanak a tanúk oldalába.
Ezért ha véletlenül meglátod, hogy bemásznak egy ablakon, fölmetszenek
egy zsebet, kibelezik a szomszédod bőröndjét, hunyd be a szemed,
folytasd utadat, mintha mit sem láttál volna. Ilyen nevelést kapunk mi a
tolvajoktól és a törvénytől.
Az „Irodalmi Újság” (mely sok mindenhez bátran hozzászól, kivéve
az irodalmat), 1955. szeptemberi száma terjedelmes cikkben krokodiluskönnyeket
hullat azon, hogy Moszkva egyik utcáján, éjszaka, két család
ablaka alatt ricsaj és ordítozás közepett bántalmaztak, agyonvertek egy
571 Az ember egyénisége ellen folytatott következetes harc során először egyik barátját
vették el tőle: a lovat, traktort ígérve helyette. (Mintha a ló csak igásbarom volna, nem
pedig az ember barátja jóban-rosszban, családtag, lelked fele!). Majd az ember másik barátja,
a kutya ellen indítottak ádáz hajszát. Regisztráltatták, sintérkézre adták a kutyákat,
még gyakrabban, a helyi tanácsok rendeletére, spec. különítményekkel lövették agyon
őket. Nem egészségügyi, nem spórolási szempont vezette őket, mélyebb oka van ennek:
a kutya nem hallgat rádiót, nem olvas újságot, kibújik az állami ellenőrzés alól. Amellett
erős, de ereje nem az állam hanem gazdája védelmét szolgálja, egy személyt véd, függetlenül
attól, mit határoztak róla a községi tanácsban s milyen ürüggyel jönnek érte éjszaki.
Bulgáriában 1960-ban komolyan tanácsolták a lakosságnak hogy tartson disznót, kutya
helyett! A disznónak nincsenek elvei, mindenkit kiszolgál húsával, akinek csak kése
van.
A kutyák üldözése különben sohasem terjedt ki az állami-hasznosságú különítményes- és
fegyőr-ebekre.
572 Például Golusko ügyész, Izvesztyija, 1964. február 27.
[908]
embert. Mint később kiderült, mind a két család (tipikus, hamisítatlan
szovjet családok) fölébredt s az ablakból nézte, mi történik, de nem sietett
az áldozat segítségére: az asszonyok nem engedték ki a férjeket. Egy lakótársuk
(talán ő is fölébredt? erről nem szól a krónika), 1916 óta párttag,
nyugalmazott ezredes önkéntes közvádlónak csapott fel az ügyben (nyilván
ette az unalom). Szerkesztőségekben törvényszéken kilincsel, követeli
a két család felelősségre vonását „gyilkosságban való bűnrészesség” címén.
Üti a vasat a cikk írója is: igaz, hogy a bétékában nincs erre cikkely, de
szégyen, gyalázat!
Persze hogy szégyen, de kinek a szégyene? Mint „pártos” sajtónkban
általában, úgy ebben a cikkben is mindenről van szó, kivéve a lényeget.
Vagyis azt, hogy:
1) a Vorosilov-féle amnesztia (1953. március 27.) csupa népszerűség
hajhászásból elárasztotta az országot gyilkosokkal, banditákkal és tolvajokkal,
akiket nagynehezen sikerült begyűjteni a háború után. (A csirkefogók
ajnározása egyenlő a rendes emberek romlásba döntésével.)
2) A Büntetőkönyvben (BTK-1926) van egy szerencsétlen cikkely, a
139-es, „az önvédelem korlátairól”: addig nem szabad kést rántanod, míg
az ellenfél kése nincs a torkodon, s csak akkor bökheted oldalba, ha már ő
is megbökött. Mert különben téged ítélnek el. (Olyan cikkely pedig, mely a
gyöngébbek megtámadóját nyilvánítaná első számú bűnösnek, nincs a mi
büntetőkönyvünkben!...) Nem csoda, ha a jogos önvédelem korlátainak
áthágásától való félelem.” lehűti, elgyávítja a nemzeti kurázsit. Alexandr
Zaharovot, a Vörös Hadsereg tisztjét, verni kezdte egy huligán a klub
előtt. Zacharov elővette a zsebkését és leszúrta. Tíz évet kapott, szándékos
emberölésért! „Mit kellett volna tennem?” – kérdezte tanácstalanul.
Arcisevszkij ügyész így felelt: „El kellett volna futnia!”
Tessék! Ki tenyészti a huligánokat?
3) Az állam a Büntetőkönyvben eltiltja alattvalóit a lő-, szúró- és vágófegyver
viselésétől, ám védelmükről nem gondoskodik. Az állam kiszolgáltatja
alattvalóit a banditáknak, ugyanakkor a sajtóban van képe „társadalmi
ellenállásra” felszólítani őket a banditák ellen. Ugyan mivel álljanak
ellen? Esernyővel? Sodrófával? Előbb elkapatták a banditákat, majd toborozni
kezdték ellenük a lakosságot – ám az ilyen „polgárőrök”,akik törvényszabta
kereteken kívül ténykednek, sokszor maguk is banditákká fajulnak.
Mennyivel egyszerűbb lett volna mindjárt az elején „betörni őket a tör[
909]
vény vasigájába”! Csakhogy az Egyedül üdvözítő Tan ezt nem engedte
meg.
Mi történt volna, ha azok az asszonyok kieresztik a férjüket, s a férfiak,
bottal fölfegyverkezve, kifutottak volna? A legvalószínűbb az, hogy a
banditák kinyírták volna őket. Esetleg ők nyírták volna ki a banditákat,
hogy aztán börtönbe kerüljenek az önvédelem korlátainak túllépése miatt.
A nyugalmazott ezredes mindkét esetben kéjes izgalmat érezhetett volna,
miközben reggeli sétára vitte a kutyáját.
Amolyan igazi „öntevékenységet”, amilyent például a „Hajnali rakpart”
c. francia filmben láthatunk – hogy a munkások a hatóság tudta nélkül
maguk tanítják meg kesztyűbe dudálni a banditákat, maguk ülnek
törvényt fölöttük –, az ilyen öntevékenységet önkényességnek nyilvánítanák
nálunk, s rövid úton véget vetnének neki. Nemcsak a gondolat, de
még egy ilyen film is elképzelhetetlen szovjet földön.
De ez még nem minden. Még valami van, ami segíti hazánkban a
tolvajok és banditák tenyészését: a tájékoztatástól való viszolygás, közéletünknek
ez a rákfenéje. Ugyanakkor, mikor újságaink tele vannak a termelési
győzelmek abszolút érdektelen híreivel, még véletlenül sincs bennük
egyetlen beszámoló sem a törvényszéki tárgyalásokról s a bűnügyekről.
(A Haladó Elmélet szerint ugyanis a bűnözés kizárólag abból a tényből fakad,
hogy osztályok léteznek. Mivel azonban nálunk nincsenek osztályok,
azért bűntények sincsenek, ergo írni sem lehet róluk a sajtóban. Csak nem
fogunk adatokat szolgáltatni az amerikai lapoknak, hogy nálunk sem jobb
a helyzet a bűnözés terén? !) Ha Nyugaton gyilkosság történik, teleragasztják
a gyilkos képével a házfalakat, a bárpultokat, a villamosok ablakait,
a bűnös üldözött vadnak érezheti magát. De ha nálunk követ el valaki
égbekiáltó gaztettet, a sajtó nagyokat hallgat, fényképről szó sincs, a
gyilkos odébbáll vagy száz kilométerrel egy másik tartományba s a világon
senki sem háborgatja. A belügyminisztert sem interpellálják a parlamentben,
hogy miért nincs meg még a gyilkos, hisz nem is tud a dologról
más, legfeljebb egy kisváros lakossága. Ha megtalálják, jó, ha nem, úgy is
jó. A gyilkos nem határsértő, nem olyan veszélyes (az államra), hogy érdemes
volna országos körözést kiadni ellene.
Úgy vagyunk a bűnözéssel, mint a maláriával: egyszer közölték egy
riportban, hogy már nem fordul elő, azóta nem szabad gyógyítani, de még
konstatálni sem szabad.
[910]
Persze, azért az ügyet jó lezárni, erre törekszik mind a rendőrség,
mind a bíróság, de ez is olyan formasággá fajult, mely megint csak az igazi
gyilkosoknak s banditáknak kedvez. A kideríthetetlen bűntényeket ugyanis
egyszerűen az első horogra került kisbűnös nyakába varrják. különösen
ha egy bűncselekményt már sikerült rábizonyítani, ilyenkor ráaggatnak
még néhányat. Gondoljunk csak Pjotr Kizilov esetére573, akit minden evidencia
nélkül két ízben is halálra ítéltek, olyan gyilkosságért, melyet NEM
ő követett el. Vagy Alexejencev ügyére574, mely hasonló az előbbihez. Ha
Kizilov védőjének, Popov ügyvédnek a levele nem az Izvesztyijában jelenik
meg, hanem a Timesban, a királyi törvényszék leváltása és kormányválság
lett volna a következmény. Nálunk azonban négy hónapos késéssel összeült
a területi pártbizottság (miért éppen a pártbizottság? Talán neki van
alárendelve a törvényszék?), és hivatkozva a vizsgálóbíró „fiatal korára és
tapasztalatlanságára” (miért bíznak akkor embersorsokat az ilyenekre?)
valamint hogy „részt vett a honvédő háborúban” (nekünk ezt bezzeg nem
számították be annak idején!) – egyeseket feddésben részesítettek, káderlapjukra
is rávezették, másokat megfenyegettek az ujjukkal, Jakovenkónak
pedig, a főfő hóhérnak, kínvallatás alkalmazásáért (ez már a XX. kongreszszus
után történt!) további fél év múlva három évet adtak a látszat kedvéért,
de minthogy ő a mi emberünk, s felsőbb utasítás szerint járt el, parancsot
teljesített, joggal kételkedhetünk abban, hogy kitöltötte-e azt a büntetést.
Ugyan mire jó az a nagy szigorúság?... Ellenben annak a Popov ügyvédnek
jó lesz a körmére nézni s kiutálni őt Belgorodból, hadd tanulja
meg az országos érvényű tolvaj-elvet: ne ficánkolj, míg nem téged ...-
gatnak!
Százszor is megbánja, aki nálunk ki mer állni az igazságért! Így lesz a
mi fenyítő-rendszerünk a tolvajvilág bátorítója, ezért lepik el egész közéletünket
dús tenyészetben, akár a penész, a szabad világot éppúgy, mint a
börtönt és a lágert.

Mindig, mindenre találunk jóváhagyást a Magas Ideológiában. Nem
holmi léha literátoroktól származik a gondolat, hogy a kriminellek szövetségeseink
a kommunizmus építésében. Le van az fektetve a szovjet javítómunka
tankönyveiben (ilyenek is voltak, nyomtatásban!), lágertudományi
disszertációkban és cikkekben, de sehol sem olyan kézzelfoghatóan, mint
573 Izvesztyija, 1959. dec. 11. és 1960. ápr.
574 Izvesztyija, 1960. jan. 30.
[911]
a lágernacsalnyikok nevelésére kiadott utasításokban. Az egész az Egyedül
üdvözítő Tan folyománya, mely szerint az egész színpompás emberi
világ osztályharccal – s kizárólag azzal – magyarázandó.
Íme a gondolatmenet és magyarázat: a hivatásos bűnözőket semmi
esetre sem szabad közös nevezőre hozni kapitalista elemekkel (azaz a
mérnökökkel, diákokkal, agronómusokkal, „apácákkal”). Az utóbbiak a
proletárdiktatúra esküdt ellenségei, az előbbiek csak (!) politikailag labilis
elemek. (Egy hivatásos gyilkos csak politikailag labilis elem!) A lumpen
egyén nem birtokos, ezért nem keveredhet az osztályellenséggel, annál
készségesebben fog csatlakozni a proletariátushoz (azt ugyan várhatjátok!)
Ezért nevezték őket hivatalos Gulág-terminológiával osztályrokonoknak.
(Madarat a tolláról...) Ezért nem szűntek meg hangsúlyozni az utasítások,
hogy bizalmat kell tanúsítani a megrögzött bűnözőkkel szemben. Ezért tették
a Kult. Nev. Osztály egyik fő feladatává megmagyarázni a
kriminelleknek, hogy osztályérdekeik tökéletesen egyeznek a dolgozók
összességének érdekeivel, szítani bennük a „kulákok és az ellenforradalmárok
iránti gyűlöletet és megvetést” (gondoljunk Averbachra: ők vettek
rá téged a lopásra; magadtól sohasem loptál volna!), kihasználni ezt a gyűlöletet
és építeni rá!” (Ugye emlékszünk? Szítsuk az osztályharcot a lágerban!)
G. Minajev, kiszuperált tolvaj575 így ír hozzám intézett levelében az
„Irodalmi Újság” 1962. november 29-i számában: „Arra meg különösen
büszke voltam, hogy ha tolvaj vagyok is, nem vagyok hazaáruló. Minden
alkalmat megragadtak, hogy megértessék velünk, tolvajokkal, hogy azért
mi nem vesztünk el a Haza számára, hogy ha tékozlók is, de fiak vagyunk.
Ám a »fasisztáknak« nincs helyük e földön!”
Annak az utasításnak is ideológiai megfontolás az alapja, mely szerint
a bűnözők jó tulajdonságait kell tekintetbe venni s azokra kell építeni.
Romantikus hajlamúak? „Burkoljuk hát a lágervezetőség parancsait a romantika
dicsfényébe!” Szeretik hősnek képzelni magukat? Részeltessük
őket a munka heroizmusában (ha kell nekik...)! A kockázat az életelemük?
– Éljék ki hazárdjátékős ösztöneiket a munkaversenyben! (Ismerve a
lágert is, a tolvajokat is, nehezen szabadulhatunk attól a gyanútól, hogy a
föntieket gyöngeelméjűek írták.) Nagy bennük a hiúság és a becsvágy? Dicséretekkel,
kitüntetésekkel tápláljuk becsvágyukat! Emeljük ki őket veze-
575 Egy tolvaj kiszuperálása a tolvajvilág jóváhagyásával történik: az illető kiválik a tolvajok
közül és átmegy a frájerok világába.
[912]
tői feladatokra! Elsősorban a pahánokat, akiknek amúgy is szerzett tekintélyük
van a tolvajok világában; hasznosítsuk ezt most a láger érdekében!)
(Szóról-szóra így olvasható Averbachnál: a pachánok tekintélye!)
Ebből a tetszetős elméletből, mihelyt a láger talajára ereszkedett, az
lett, hogy Arhipelág szigetein a válogatott cégéres gazemberek kerültek
uralomra, s olyan hatalomra tettek szert a lágerpontokon, lágerrészlegeken,
az ország egész lakossága, parasztok, kispolgárok és értelmiségiek fölött,
mint még soha a történelem folyamán, a világ egyetlen országában
sem. Ilyem hatalomról odakint még csak nem is álmodhattak: hisz egész
rabszolgasereget bocsátottak rendelkezésükre: minden fogolytársukat. Hol
az a bandita, aki visszautasít egy ilyen ajánlatot? A pahánok, a gengszterkirályok
a szó szoros értelmében uralmuk alatt tartották a lágert, külön
fülkékben vagy szobákban laktak soronlévő feleségükkel, ha pedig úgy
tetszett, a legjobb „bőröket” választhatták ki alattvalóik népes állományából,
értelmiségi, „politikai” nőkkel, gyöngehúsú diáklányokkal téve változatossá
étlapjukat. Csavdanov a NorilLag-nál tanúja volt, hogyan kedveskedett
egy lumpen lotyó tolvaj férjurának: „Mit szólnál egy tizenhatéves
kolhozbabához? Nem akarod megkóstolni?” Egy kis parasztlányról volt
szó, akit egy kiló kukorica miatt Szibériába küldlek. A kislány ellenkezni
próbált, de a cemende nem sokat teketóriázott: „Beléd vágom ezt a kést!
Én talán rosszabb vagyok nálad? Én is lefekszem vele!” Csicskásaik, a
köznépből szedett lakájaik voltak, akik kihordták a serblit utánuk. Külön
főztek nekik abból a kevés húsból és jó zsírból, amit a raktár kiutalt a közös
konyhára. A másodrangú tolvajokból kerültek ki a csoportfőnökök, a
munkaügyisek, az anyagbeszerzők és a botosispánok. Ez utóbbiak reggelenként
kettesével odaálltak a barakkok ajtajához, bottal a kezükben, s bekiabáltak:
„Kifelé! De az utolsó ki se jöjjön!” Az apróbb tolvajok feladata
volt a munkamegtagadók verése, azokat agyabugyálták, akik már nem
bírtak kivánszorogni a munkára. (A Tajmir-félsziget parancsnoka csézával
szokott érkezni a sorakozóra, szörnyen élvezte, hogy verik a tolvajok az
58-asokat.) Végül az olyan tolvajok, akik értettek a „csicsergéshez”, megmosták
a nyakukat és fölcsaptak nevelőknek. A szónoki emelvényre is fölléptek,
erkölcsös életre buzdították az ötvennyolcasokat, közben pedig lopott
holmiból éltek, majd büntetés-elengedéssel szabadultak. A Fehértenger
Csatornánál egy ilyen seggfej, egy osztályrokon nevelő, még ha fogalma
sem volt is a munka menetéről, semmissé tehette egy osztályidegen
munkavezető szakmai rendelkezéseit.
[913]
Ez már nemcsak az elmélet gyakorlati megvalósítása volt, hanem
egyben a harmonikus mindennapi élet előfeltétele is. Ezzel volt biztosítva
a bűnözők jó közérzete. Ezzel volt biztosítva a vezetőség nyugalma: sem a
kezüket nem koptatták fölöslegesen (a veréssel) sem a torkukat, nem kellett
mindennek személyesen utánajárniuk, sokan még csak be sem tették a
lábukat a zónába. Így valósult meg a represszió a lehető leghatásosabban:
a tolvajok sokkal szemtelenebbül s kegyetlenebbül hajtották végre, ők nem
féltek a törvényes következményektől, a felelősségre vonástól.
De még ahol nem adták a hatalmat a tolvajok kezébe, ott is jócskán
elkényeztették őket, ugyanarra az osztályelméletre hivatkozva. A legnagyobb
áldozat, amit egyáltalán el lehetett várni tőlük, az volt, hogy méltóztattak
kifáradni a munkahelyre. De ott már aztán kedvükre heverészhettek,
fújhatták a füstöt, mesélhettek fantasztikus kalandjaikról, szökéseikről,
hőstetteikről, nyáron a hasukat süttethették a nappal, télen a tábortűznél
melegedhettek. Mert az ő tüzüket sohasem rugdalta szét a konvoj
csizmája, mint az ötvennyolcasokét. Kubikokat pedig (fából, földből, szénből)
majd elszámolnak nekik az 58-asok teljesítményéből!576 Továbbá előszeretettel
vitték a tolvajokat élmunkás-kongresszusokra s egyéb összejövetelekre,
melyeket elsősorban a bűnözők számára rendeztek (DmitLag,
Fehér-tenger Csatorna).
Nézzék, kérem, ezt a tolvaj-dámát, Beregovajának hívják (lásd 48.
kép), a Volga-csatorna dicső krónikájába is belekerült a neve. Valóságos
istencsapása volt ez a hölgy, a fogházak is rettegtek tőle, viselt dolgairól a
rendőrség minden osztálya tudna mesélni. Ha kegyeskedett is valamit
dolgozni hébe-hóba, a végén összetörte, amit csinált. 1933-ban érkezett
meg DmitLag-ba egy csokorra való ítélettel. Ezzel kezdődik legendája.
Ahogy a tolvajbarakkba, az „Indiába” lépett, legnagyobb ámulatára (ez az
576 Az idegen kubikokkal való ékeskedés szokását szabadulása után is meg szokta tartani
a tolvaj, bár ez ellentétben látszik lenni a tétellel, hagy ő immár belenőtt a szocializmusba.
Egy Krohaljov nevű tolvaj 1951-ben szabadult Ojmjakon lágerból (UsztyNyerLag) s
ottmaradt ugyanabban a bányában vájárnak. Bár a kezébe se vette a kalapácsot, a bányamester
mindig rekordteljesítményt számolt el neki a foglyok rovására. Krohaljav
nyolc-kilencezer rubelt keresett, ebből egy ezrest a foglyokra fordított: hozatott nekik
egy kis zabát. Mindenki boldog volt és befogta a száját. Csak egy Miljucsihin nevű fogoly-
brigádvezető próbált szakítani ezzel a renddel 1953-ban, de a szabad tolvajok kikészítették,
majd lopással vádolták. A bíróság el is ítélte: kapott egy új húszast.
Félreértés ne essék, nem akarom ezzel cáfolni alt a marxi tételt, hogy a lumpenproletár
nem birtokos. Persze hagy nem az. Krohaljov nem épített családi házat abból a nyolcezerből,
rövid úton nyakára hágott: elkártyázta, elitta, nőkre költötte.
[914]
ámulat az egyetlen hihető az egész történetben) senkit sem hallott káromkodni,
senkit sem látott kártyázni. Azt a felvilágosítást kapta, hogy az itt
lévő tolvajokat kizárólag a munka érdekli. Mire ő haladéktalanul ásót és talicskát
ragadott s kubikolni kezdett, méghozzá kiválóan dolgozott (értsd:
javára írták mások kubikjait, csak rá kell nézni az arcára!) A legenda ezután
valóságízűbb lesz: októberben (a hidegek beálltával) orvoshoz ment,
s bár semmi panasza sem volt, néhány pihenőnapot kért (késsel a ruhaujjában?).
Az orvos a legnagyobb készséggel (hogyne, hisz annyi lehetősége
van!) hozzájárult. A munkaügyis aztán, Beregovaja régi barátnője,
Poljakova, kérés nélkül is megtoldotta további két héttel a betegszabadságot,
mindig bejegyezve, hogy kivonult (szóval megint csak a gürizőktől
gombolták le a kubikokat). Közben Beregovaja, hogy ilyen közelről volt
alkalma látni a munkaügyis irigylésre méltó helyzetét, elhatározta, hogy
maga is fölcsap szukának, együttműködőnek. Mikor aztán egy szép napon
Poljakova azzal ébresztette, hogy most már ki kéne vonulni munkára,
Beregovaja a szemébe mondta, hogy, addig pedig nem megy ki földet túrni,
míg le nem leplezi Poljakova manipulációit a kiírások, elszámolások és
az élelmezés körül (nem gyötörte valami fene nagy háládatosság!). Kihallgatást
kért a különítményestől (a tolvajok nem félnek a politikai tiszttől,
sem újabb büntetéstől, de csak próbálná megtagadni a kivonulást egy
káer-nő!). Az eredmény az lett, hogy brigadérosnak nevezték ki egy roszszul
teljesítő férfi-brigádhoz (ugyancsak készíthette az öklét, hagy kiverje
azoknak a rozogáknak a fogait!), aztán munkaügyisnek Poljakova helyére,
aztán nevelőnek egy női barakkba (egy ilyet: mocskos szájú, enyveskezű
blattverőt!), végül pedig egy építő rohamosztag parancsnokának (ekkor
tehát már mérnököket is egzecíroztatott!). S ez a tenyérbemászó képű szuka
ott díszelgett DmitLag minden dicsőségtábláján, bőrruhában, ki tudja,
kitől zabrált tábori táskával, lapát tenyereivel és szúrós boszorkaszemével.
Igazán méltó Averbach dicséretére!
<48. Beregovaja>
Ilyen sima a tolvajok pályája a lágerban: egy kis lárma maguk körül,
egy kis árulás – s máris ott vannak, ahol csak ütni-rúgni kell. Mondhatná
valaki, hogy csak a szukák vállalnak tisztséget, a „becsületes tolvajok” az
alvilág törvényeihez tartják magukat. De én akárhogy erőltettem a szememet,
nem fedeztem föl sok különbséget a kétféle jómadár közt. Tolvajok
verték ki piszkavassal az észtek aranyfogait. Tolvajok fojtották latrinába a
litvánokat (KraszLag, 1941), mert nem adták nekik hazai csomagjaikat. A
tolvajok még halálraítéltek kifosztásától sem riadtak vissza. Szemrebbenés
[915]
nélkül eltették láb alól valamelyik cellatársukat, csak hogy új vizsgálat s
tárgyalás ürügyén áttelelhessenek régi helyükön, vagy hogy elküldjék
őket egy nemszeretem lágerból. Olyan apróságokat, mint valakiről fagyos
télben ruhát-cipőt lehúzni, még meg sem említünk. Vagy azt, hogy elszedik
a kenyeret, a cukrot fogolytársaiktól.
Nem, tolvajoktól jót ne várj! Kutyából nem lesz szalonna.
A GULag teoretikusai fölháborodva konstatálták, hogy a kulákok (a
lágerban) még csak emberszámba sem veszik a tolvajokat (ezzel bizonyítják
be, micsoda elvetemültek – így az okosok.)
De hogy vegyed őket emberszámba, mikor kitépik a szívedet, kiszopják
a velődet? Egész ún. romantikus szabadosságuk nem egyéb, mint
a vérszopók féktelensége.577

De elég ebből. Szóljunk most már néhány szót a tolvajok védelmében
is. Tény, hogy nekik saját „íratlan törvényeik” vannak, saját „becsületfogalmuk”
van. De nem ám abban az értelemben, ahogy bürokratáink és
irodalmáraink szerették beállítani, hogy „jó szovjetpolgárok”, hanem abban,
hogy ők ízig-vérig materialisták, született kalózok. Hiába udvarolt
nekik a proletárdiktatúra, ők egy pillanatra sem adták be a derekukat.
Ez a fajta kizárólag azért született e világra, hogy ÉLJEN! S minthogy
életükből majdnem ugyanannyit töltöttek börtönben, mint amennyit szabadlábon,
a börtönben is tépni akarják az élet virágait. Mit nekik, hogy a
börtönnek egész más rendeltetése van, s hogy szenvedő rabtársak veszik
körül őket? Ők betörhetetlenek s élvezik betörhetetlenségük gyümölcseit –
miért fájjon a fejük azok miatt, akik igába hajtják a nyakukat és rabszol-
577 A műveltek köréhez tartozók, föltéve, hagy maguk sohasem estek áldozatul garázda
tolvajoknak, azzal utasítják vissza a tolvajvilág ilyen kíméletlen kritikáját, hagy aki enynyire
gyűlöli a tolvajokat, abban bizonyára a tulajdon túlságos szeretete dolgozik. Nem
vonom vissza, amit mondtam: vérszopók ők, szívedet marcangolják. Gátlástalanul sárba
rántanak mindent, ami szent nekünk, ami embernek tart meg bennünket. – Dehát semmi
remény a megváltozásukra? Valóban született gonosztevők lennének? Hol van lelkükben
a jó csírái? – Nem tudom. Bizonyára az alvilág törvénye fojtotta el őket mely rajtuk
kívül senkit sem tart embernek. Föntebb szó volt már a gonoszság küszöbéről. Úgy látszik,
az alvilág törvényétől megfertőzött tolvaj túllépi ezt az erkölcsi küszöböt. – Fölmerül egy
másik ellenvetés is: ott a lágerban a tolvajvilág selejtjével volt dolgotok, az igazi „nagy
tolvajokat”, az alvilág fejedelmeit, egy szálig agyonlőtték 1957-ben. Elismerem: nem láttam
a húszas évek tolvajait. De hiába erőltetem a fantáziámat, valahogy őket sem tudom
erkölcsi személyiségeknek képzelni.
[916]
gaként halnak meg? Táplálékra van szükségük, tehát minden ehetőt, minden
jobb falatot, amihez csak hozzáférnek, maguknak kaparintanak meg.
Ital kell nekik, tehát lehúzzák a gúnyát a társaikról s eladják a konvojnak
vodkáért. Puha ágy kell nekik – s összeférhetőnek tartják férfias allűrjeikkel,
hogy párnát, paplant, sőt dunyhát kerítsenek (már csak azért is, mert
abba olyan jól el lehet dugni a kést). Szeretik a jó meleg napocskát, s ha
már a Fekete-tengerre nincs módjukban leutazni, az épülő ház tetején, a
kőfejtőben, a tárna lejáratánál napoznak (a föld alá csak menjen az, akinek
nincs esze). Pompásan fejlett izmaik, dagadó „békáik” vannak, bronzos
bőrük tele van tetoválva, ez tökéletesen kielégíti művészi, erotikus, sőt
morális igényeiket. Nézegetik egymás mellén, hasán, hátán a hatalmas sasokat;
melyek vagy kőszálon gubbasztanak vagy a légben lebegnek, mellettük
a nap. szerteágazó sugárnyalábbal, amott közösülő párok, külön is
kinagyítva a kéj szervei, majd minden indokolás nélkül egy Lenin vagy
Sztálin valahol a szívük táján, esetleg mindkettő (de ennek nem kell nagyobb
jelentőséget tulajdonítani, mint a nyakukban viselt keresztnek).
Némelykor körberöhögnek egy tetovált alfelet, melyen egy imposztor fűtőlegény
egyenesen a lyukba hányja a szenet, vagy egy onanizáló majmot,
máskor hangosan olvassák egymásnak a jól ismert, de mindenalkalommal
az újság ingerével ható feliratokat: „Minden kurvát szájba...”
(ami legalább olyan diadalmasan hangzik, mint az, hogy „én vagyok Napóleon!”)
Vagy egy tolvajrüfke hasán: „Megdöglök a kemény ...rt!” Máskor
valami szerény, köznapi morál egy olyan kézre tetoválva, mely kést
mártott már jónéhány ember bordái közé: „Gondolj jó anyád szavára!”
Esetleg: „Anyám csókját nem feledhetem.” (A tolvajvilágban nagy az
anyakultusz, de merő külsőség: nemigen követik az anyai intelmeket.)
Hogy gazdagabb tartalommal töltsék ki ezt a múló létet, gyakran
szednek kábítószereket. A hasishoz férnek hozzá legkönnyebben (kenderből
vonják ki), cigarettába sodorva szívják ezt a palántát. Nagy háládatosságukban
még dalt is költöttek róla:
„Ó plánta, palánta, isteni saláta,
A szegény zsebesnek hűséges barátja.”
Tény, hogy nem ismerik el a magántulajdon létjogosultságát e földtekén,
s e tekintetben szemben állnak mind a burzsujokkal, mind az autós,
dácsás kommunistákkal. Ami csak útjukba esik, mindent magukénak tekintenek
s el is tulajdonítják, hacsak nem túlságosan veszélyes: Akkor is
hozzányúlnak az idegen tulajdonhoz, ha mindennek bőviben vannak,
mert a lopott falatnak még az íze is más. A zabrált öltönyt hordják, míg új,
[917]
míg rá nem unnak, aztán elkártyázzák. Nagyon le tudja kötni őket az éjszakáról
éjszakára megújuló szenvedélyes kártyacsata, ebben messze túltesznek
a múlt századok orosz nemességén. Néha „szemre” megy a játék
(olyankor ott helyben kikaparják a vesztes szemét), van úgy, hogy önmagát
teszi föl a kártyás, s ha veszít, mindenféle ocsmányságot tehetnek vele.
Ha már nincs mit elkártyázni, hippist tartanak a bárka rakterében vagy a
barakkban, s amennyiben sikerül még összegereblyézni egyet-mást a
frájeroktól, mehet tovább a játék.
A munkát nem szeretik, de miért is szeretnék, ha anélkül is van ételük,
italuk, ruhájuk? Persze ez zavarja jóviszonyukat a munkásosztályhoz
(de vajon a munkásosztály annyira lelkesedik a munkáért? Nemcsak azért
gürizik azért a nyomorult bérért, mert nem tudja más módon megszerezni?).
Nemcsak a „munkaverseny hazárdjátéka” nem vonzza őket, hanem
kifejezetten undorodnak a melótól, s undoruknak drámai erővel tudnak
kifejezést adni. Például ha mezőgazdasági közmunkára osztják be őket s
szagosbükkönyt kell asztagokba gyűjteniük valahol távol a zónától, minden
további nélkül leülnek pihenni egyet, a villákból s gereblyékből pedig
máglyát raknak, úgy melegszenek. (Szegény osztályidegen csoportfőnök!
Mit kezdjen velük most?)
Arra is hiába próbálták rávenni őket, hogy a hazáért harcoljanak: az
ő hazájuk a nagyvilág! A besorozott tolvajok így nótáztak a katonavonatokban,
ütemre ringatózva: „Mi igaz ügyünkért – a mi gaz ügyünkért –
meg kell döglenünk, sej – meg kell döglenünk!” A frontra érve siettek lopni
valamit, hogy letartóztassák s gyorspostával hazaküldjék őket meghitt
börtöneikbe. Még a trockisták is, már akik még éltek közülük, jelentkeztek
a frontra a lágerokból, de a tolvajok nem siették el a dolgot. Csak amikor
már hadaink elárasztották Európát, s tágulni kezdtek orrlukaik a préda
szagára, akkor vették föl a mundért s indultak zabrálni a fősereg nyomában
(viccesen „Ötödik Ukrán Front”-nak nevezték ezt a hadműveletet).
Ami azt illeti, elvhűségben messze fölülmúlják az ötvennyolcasokat.
Ezek a leffentyűs-csizmás Zsenka Zsogolok és Vaszka Kiskenyák, akik hanyag
eleganciával vetették oda a szájuk szögletéből, hogy „tolvaj”,~ mintha
azt mondták volna, hogy „szent” – soha segédkezet nem nyújtottak
volna a börtön fönntartására, nem voltak hajlandók cölöpöket verni, szegesdrótot
húzni, árkot ásni az előzónában, kijavítani az őrbódét, lámpákat
fölszerelni a lágerövezetben. Ebben van karakánság, betyárbecsület! A
börtön merénylet az ő szabadságuk ellen, ők tehát nem dolgozhatnak a
börtön javára! (Egyébként e vonakodásukkal ők nem reszkírozzák az 58-as
[918]
cikkelyt – ám a boldogtalan „nép ellenségére” rögtön rásütik az ellenforradalmi
szabotázst. A tolvajt éppen büntetlensége teszi vakmerővé, de akit
egyszer megtépázott a medve, az a tuskótól is fél.)
Egy tolvaj, újsággal a kezében – elképzelhetetlen látvány. Meg vannak
ugyanis győződve arról, hogy a politika üres szócséplés, aminek
semmi köze a való élethez, Könyvet is alig olvasnak. Annál jobban kedvelik
a szóbeli irodalmat, s azt a mesemondót, aki hosszú lére eresztett históriákkal
traktálja őket a takarodó után, megbecsülik, jóltartják a zsákmányból,
mint általában dalnokaikat s regöseiket a primitív népek. Ezek a históriák
színpompás, bár meglehetősen egy kaptafára készült keverékei a felső
tízezer életéből (alább nem adják)! higított szirupnak – őrgróf, herceg,
márki s egyéb hangzatos címek tűzijátékával – és saját, jassz nyelven előadott,
tolvaj-kalandjaiknak, melyek tele vannak kérkedéssel, a fényűző életről
alkotott sajátságosan primitív fogalmakkal, s melyekben végül is győz
a nép hőse: övé lesz a grófnő s vele együtt az egyiptomi cigarettával,
aranyórával s lakkcipővel jellemezhető boldogság.
Nyikolaj Pogogyin állami kiküldetéssel érkezett a Fehér-tenger Csatornához,
s bizonyára nem csekély összegeknek hágott a nyakára –
mégsem tudott meg semmi lényegeset a tolvajvilágról, amit pedig föltálal
róluk, az merő halandzsa. Minthogy azonban negyven esztendő szovjet
irodalmából kizárólag az ő darabjai és az azokból gyártott filmek foglalkoznak
a lágerokkal, kénytelenek vagyunk reflektálni mondanivalójukra.
Arra szót sem érdemes vesztegetni, micsoda szánalmas figurák az ő
„ellenforradalmár”-mérnökei, akik a nevelők ajkán csüggve igyekeznek
elsajátítania helyes élet tudományát. Nézzük inkább á tolvajokat,
Pogogyin arisztokratáit. Szerzőnk figyelmét még az a legszembetűnőbb tulajdonságuk
is elkerülte, hogy ők az erősebb jogán veszik el, ami kell nekik,
nem nyúlkálnak mások zsebeiben. Kivétel nélkül vacak zsebmetszőknek
ábrázolja őket, az unalomig ismétli, tucatszámra lépteti fel őket ugyanabban
a darabban. Nem beszélve arról, hogy az ő tolvajai egymást is meglopják,
ami képtelen állítás: mindenki tudja, hogy csak a frájeroktól lopnak,
s hogy mindent beszolgáltatnak a pahánnak: Arra sem jött rá Pogogyin
(vagy nem akart rájönni), hogy a lágermunka tényleges ösztökéi: az éhség,
a korbács és a brigádtagok kölcsönös kezessége. Azt sem vette észre, kinek
jár a lágerban „elvtárs” s kinek „polgártárs” megszólítás. Csak azt fedezte
föl, hogy a tolvajok „osztályrokonok” (de ezt is nyilván a
medvezsegorszki Csatorna-Főnökség súgta meg neki, esetleg még Moszkvában
maga Gorkij), s nagy pátosszal igyekszik ábrázolni a tolvajok átne[
919]
velését. Az eredmény olyan paródia, hogy már nekem is kedvem támad
szót emelni a tolvajok védelmében.
Sokkal okosabbak ők annál, amilyennek Pogogyin (és Sejnyin) ábrázolják
őket, nem dőlnek be az átnevelés olcsó trükkjének, már csak azért
sem, mert világnézetük sokkal életközelibb, mint a rabtartóké, sokkal következetesebb
s még a csíráját is nélkülözi mindenfajta idealizmusnak.
Márpedig éhező embereket rábeszélni akarni, hogy dolgozzanak a fölfordulásig:
– ez merő idealizmus. S ha a nacsalnyik polgártárs vagy a moszkvai
riporter előtt, vagy azon az együgyű röpgyűlésen könnyes lesz a szemük
és remeg a hangjuk, akkor ez nem egyéb számító színészkedésnél,
hogy valami kedvezményt kapjanak, esetleg megrövidítsék a büntetésüket,
közben azonban jót röhögnek a markukba. A 'tolvajoknak ugyanis
van humorérzékük (ami tökéletesen hiányzik a fővárosból kiszálló írókból).
Az sem hihető, hogy Mitya szuka fegyvertelenül s felügyelő nélkül be
meri tenni a lábát a tolvajbarakkba s Kosztya pahán bemászik előle a
priccs alá! Még mit nem! Kosztya kést ránt, vagy ha nincs nála, puszta
kézzel veti rá magát Mityára, hogy megfojtsa, s egyikük holtan marad a
porondon. Lám, Pogogyin ott süti el lapos vicceit, ahol nincs helye a tréfának.
Fülsértően hamis Szonya „átnevelődése” is (ugyan miért? mi késztette,
hogy megragadja a talicskát?) – s rajta keresztül Kosztyáé. Aztán hogy
két tolvaj fölcsap ohránásnak!? (A bűntényesektől kitelik az ilyesmi, a tolvajoktól
soha!) Az is képtelen beállítás, hogy a józan, cinikus vagányok
brigádok közti munkaversenyt szerveznek (hacsak nem szabad frájerok
kicsúfolására). Az meg egyenesen merénylet a dobhártyánk ellen, hogy a
tolvajok állítólag alapszabályokat kérnek kommunájúk részére!
Nagyobb idiótáknak beállítani, szemérmetlenebbül megrágalmazni
már nem is lehetne a tolvajokat! Méghogy ők folyamodnak alapszabályokért!
Nagyon is jól tudják ők a saját alapszabályaikat: hisz azok szerint
élnek az első lopástól az utolsó késszúrásig. Tudják,mikor szabad ütni a
földön fekvőt, mikor vethetik rá magukat öten egyre, mikor lephetnek
meg valakit álmában! Sokkal régebbiek az ő saját kommunájuknak alapszabályai,
mint a Kommunista Kiáltvány!
Az ő kommunájuk, az ő világuk külön világ a mi világunkban, s ama
szigorú törvények, amelyekre épülve év századokon át fönnmaradt ez a
világ, teljesen függetlenek a mi frájer törvénykönyveinktől, de még a Párt
kongresszusaitól is. Törvények szabályozzák náluk a vezetés hierarchiáját
is, pahánjaik nem választás útján nyernek hatalmat fölöttük s mikor belépnek
a cellába vagy a zónába, már a fejükön van a császári korona, min[
920]
denki haladéktalanul aláveti magát uralmuknak. A pahánok gyakran kiváló
szellemi képességű férfiak, mindenesetre azonban remekül kiismerik
magukat saját tolvaj-világnézetükben, amellett jónéhány gyilkosság és rablás
van mögöttük. A tolvajoknak saját. törvényszékük is van, mely az ő
külön „becsületkódexük”-re és hagyományaikra támaszkodva hozza ítéleteit.
Ezek az ítéletek irgalmatlanok s föltétlenül végrehajtatnak, még ha
más lágerban tartózkodik is és pillanatnyilag hozzáférhetetlen is az elitélt.
(Szokatlan kivégzési módjaik vannak, van úgy, hogy sorban egymás után
ráugranak a felső priccsről a földön fekvő áldozatra s bezúzzák a mellkasát.)
Mit jelent csak maga a „frájer” sző is, mellyel minket jelölnek? Csak
ennyit: „közönséges, normális- ember”, amilyenek az emberek általában.
De éppen ez a közös emberi világ, mindnyájunk világa, annak, erkölcse,
életstílusa, az együttélés szabályai – mindez féktelen gyűlölet tárgya szemükben,
ezen köszörülik csúfondáros nyelvüket, ez nem fér össze antiszociális,
társadalomellenes hajlamaikkal.
Nem, nem az átnevelés törte meg végül is a tolvajság gerincét (az csak
arra volt jó nekik, hogy mielőbb visszasegítse őket a zsákmányszerzéshez),
hanem az, hogy az ötvenes évekre Sztálin sutba vágta az osztályelméletet;
fölmondta az osztályrokonságot, s izolátorokba, egyes zárkákba dugta a
tolvajokat, sőt néhány börtönt is építtetett külön az ő részükre.
Ezekben az elszigetelt börtönökben; magánzárkákban gyorsan hervadtak,
sorvadtak el a tolvajok s nemsokára ki is pusztultak. Mert a parazita
önmagában életképtelen. Csak úgy élhet meg, ha ráfonódhat egy másik
élőre, elszívhatja annak nedveit."

Tehát: mi is változott itt?