- Több a soknál: Az emberek torkig vannak a Lobbival

-- Justin Raimondo írása --


Lehetséges, hogy Minnessota állam egyik demokrata képviselője Betty McCollum nem volt tisztában azzal , hogy mibe is lépett bele amikor az u.n. 2006-os Palesztin Anti-Terrorista Rendelet (Palestinian Anti-Terrorist Act of 2006) ellen adta le voksát, mely elvágná a Palesztinába irányuló segélyek útját, gyakorlatilag megbénítván mindenféle magán és politikai szervezet működését Palesztinában...de az is elképzelhető, hogy egyszerűen csak bátor.

Mint liberális demokratához illő, McCollum mindig is nagy támogatója volt Izraelnek, de a Palesztin Hatóság demokratikusan megválasztott Hamász Kormánya ügyében véleménye erősen különbözik annak a Lobbinak a véleményétől, melyet Stephen Walt és John Mearshimer nemes egyszerűséggel az Izraeli Lobbinak nevez provokatív és gondolatébresztő, Harvard Egyetem által kiadott tanulmányukban. Ebben a tanulmányban a két Politológus Professzor a következőket állította a Lobbi hatalmáról az Amerikai Kongresszus felett:

„...összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az AIPAC - mely nyilvánvalóan(„de facto”) egy a külföldi, idegen állam ügynöke – olyannyira markában tartja az Amerikai Kongresszust, hogy annak ellenére, hogy az az egész világ sorsára kihatással bír, Amerika Izraelhez való viszonyát a Kongresszusban nem tárgyalják. Más szóval az Amerikai államapparátus 3 ágából az egyik Izrael támogatásának szilárd elkötelezettje. Mint ahogy egy volt demokrata Szenátor, Ernest Hollins meg is jegyezte: "Nem lehet az embernek errefelé más álláspontja Izraellel kapcsolatban, mint amit az AIPAC a szájába ad."

Amit pedig az AIPAC kinyilatkozott, az úgy hangzott, hogy a 2006-os Palesztin Anti-Terrorista Rendelet vízválasztó jelentőséggel bír a Képviselők számára, vagy megszavazod, vagy ahogyan azt az AIPAC helyi megbízottja Amy Rotenberg mondotta McCollum képviselő stáb-főnökének Bill Harpernek:

"A(saját és a) Zsidó közösség, az AIPAC és a Negyedik Választókörzet szavazóinak nevében kijelenthetem, hogy a McCollum Képviselőnő támogatását a terroristák iránt nem fogjuk tolerálni."

McCollum Képviselőnő ezen mocskolódásra adott reakciója példaértékkel bír – és egy, a Lobbival szemben egyre növekvő dac meglétére enged következtetni. Levele hangvételének visszhangja – melyben keresztbefektette térdén kritikusait – a mai napig visszhangzik Washingtonban. Kijelentvén, hogy:

"a köz szolgálatában töltött 19 évem alatt – ideértve 5 éves Kongresszusi tagságomat - soha nevem és reputációm nem volt oly módon bemocskolva, megrágalmazva, mint ahogyan azt a múlt héten az AIPAC megbízottja tette ." McCallum továbbá az AIPAC elnökéhez, Howard Kohr-hoz intézett levelében ezt írja: "...Mindaddig, amíg nem kapok hivatalos, írásban hozzám intézett bocsánatkérést az Ön szervezetétől, értesítem, hogy az AIPAC képviselőinek jelenléte sem Irodámban, sem stábom értekezletein nem kívánatos"

OJ VÉJ!!!

Az, hogy McCallum képviselő egyáltalán erre az álláspontra helyezkedhetett, véleményem szerint arra enged következtetni, hogy a Lobbi hatalma sorvadófélben van. A folyó kémkedés-ügyi vizsgálattól, a Lobbi Washingtoni Főmunkatársának közelgő perétől, a Walt és Mersheimer botránytól kezdve a Washintgon és Tel Aviv közötti viszony elhidegüléséhez vezető Kínába való Izraeli fegyverszállításokig és Amerika területén elkövetett titkos akciókig a Lobbi hatalmát több helyről és nyíltabban utasítják vissza, mint eddig bármikor. Amit Walt és Mersheimer az Amerikai külpolitika egy idegen hatalom – Izrael - általi eltorzításának nevez, a politikai diskurzus fókuszába került. És hogy ez a vita miként és merrefelé vette ezután folyását, az nem utal fényes jövőre a Lobbi szempontjából...

A Walt és Mersheimer tanulmányra adott "válasz" példának okáért, maga is fényes bizonyítéka a szerzők azon megállapításának, miszerint: a Lobbi célja és rendeltetése az Amerikai Közel Keleti Politikáról folyó eszmecsere elhallgattatása, különösen, ha az Izraellel kapcsolatos, valamint, hogy anti-Szemitának bélyegezzen mindenkit, aki kétségbe meri vonni az Amerikai-Izraeli 'különös fontossággal bíró kapcsolatnak' a központi elemeit.

Mig a Walt és Mersheimer ellen indított támadások mögött rejlő rosszindulat és azok puszta mennyisége is bőven illusztrálja a szerzők igazát, ténylegesen ezen támadások valósághoz való viszonya – illetve ennek hiánya – a megdöbbentő. A mérsékeltebbek a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyveihez hasonlították a tanulmányt, Christopher Hitchens kijelentette, hogy számára Walt és Mersheimer teóriái "bűzlenek", a New York Sun pedig a címlapon harsogta, miszerint David Duke tökéletesen egyetért a szerzőkkel.

Viszont az a két válasz-cikk – mely viszonylagos tárgyilagosságával tűnik ki a hisztérikus megnyilatkozások tengeréből – tehát valamelyest emlékezetes, Tony Judt(New York Times) és Michael Messing(New York Review of Books – ők azok, akik szintén publikálták McCollum levelét) tollából fakad. A kontraszt a hisztérikusok tábora és eme két elemzés között nem is lehetne élesebb. Ennek ellenére Judt és Massing is él némi kritikával.

Különösképpen Massing száll szembe Walt és Mearsheimer mondanivalójával – mégpedig Izrael Állam alapításának Walt és Mersheimer által leirt történelmi körülményeit és az idevonatkozó erkölcsi szempontokat vitatva. Ennek ellenére jogos kritikával illeti a tanulmányt azt állítván, hogy a tézis arra vonatkozó dokumentációja, mely szerint a Lobbi gyakorlatilag gyökerestül iktatja ki Izrael kritikusait mind az állami szektorból mind a médiából, gyenge lábakon áll. Ezután pont azzal folytatja, amit Walt és Mearsheimer feladata lett volna megtenni: mégpedig a Lobbi hatalmának és hatáskörzetének feltérképezésével, bizonyításával, különös tekintettel Washington D.C.-re.

Massing kimutatja, hogy miként tapos el a Lobbi mindenkit - aki van olyan dőre, hogy szembe mer szállni az AIPAC törekvéseivel - pénzének, ismeretségi, szervezeti köreinek kipróbált, hatásos kombinációit bevetve. A pénz megtalálja útját bábjaik választási kasszáiba.

" Az AIPAC maga, nem egy politikai akció-bizottság(PAC). Inkább azt mondanám, hogy a választási nyilvántartásokat és közvélemény-kutatásokat kielemezvén nyújt hasznos információt a különböző ilyen bizottságoknak, melyek azután maguk adományoznak a különböző jelöltek számára. Az AIPAC tehát csupán meghatározza számukra, hogy melyik az a jelölt, aki az AIPAC szempontjait figyelembe véve minősül "Izrael barátjának". A Rugalmas Politika Központ(Center for Responsive Politics), egy párton-kívüli szervezet, mely a politikai pénzügyi hozzájárulásokat elemzi, 36 Izrael-barát PAC-ot jegyez, melyek az adatok szerint mintegy 3.14mill $-t adományoztak a 2004-es választási ciklus alatt. A sok különböző Izraellel rokonszenvező donor meg még több millióval ezen felül is. Az utóbbi 5 évben például, Robert Asher, rokonaival együtt(ez a szokásos módszer a maximalizált adomány összegének kijátszására) 148,000$-t adott, többnyire 1000 és 2000$-os részletekben egyéni jelölteknek."

" Egy volt AIPAC alkalmazott leírta nekem, hogy hogyan is működik a rendszer. A jelölt felhívja az AIPAC-ot, és kifejezésre juttatja erős szimpátiáját Izrael iránt. Az AIPAC persze rámutat, hogy maga ugyan nem támogat jelölteket, de felajánlja, hogy összehozza a szóban forgó jelöltet olyanokkal, akik éppen ezzel foglalkoznak. Majd egy AIPAC-kel valamilyen módon összefonódott személy felveszi a kapcsolatot a jelölttel, mint összekötő. Ezután Izrael-barát adakozók 500-1000$-os csekkjeinek kötege jut majd el a jelölthöz, nyíltan tudtára adván annak a donorok politikai kötődését."

Másfelől, akárki, akik csak megkérdőjelezi a politikai és törvénykezési törekvések akár egyetelen elemét is, az politikai öngyilkosságot követ el:

" Idén, az 'Izraeli baráti körök a Rhode Island- i Lincoln Chafee Szenátort támadják. Chafee, egy Republikánus, több ponton szembehelyezkedett az AIPAC irányvonalával, többek között egy Szíria Felelősségre-vonhatóságára Irányuló Határozattal(Siria Accountability Act), mely előkészítette volna az utat az USA számára, hogy szankciókat alkalmazhasson Szíria ellen. Ellenlábasa a Republikánus pártban, Stephen Laffey, mivel erős szimpátiát hangoztatott Izraellel, máris megkapta az 5000$-ját(a legnagyobb megengedett összeg) az Izraeli-barát Washington Public Action Committee-tól. A Forward(zsidó napi/hetilap?) egy friss jelentése szerint, egy Providence-béli ügyvéd és Izrael-párti aktivista, Norman Orodenker máris több - Izraelt szívükhöz közel érző - PAC számára szövegezett leveleket, melyek Laffey Izrael iránt tanúsított „életfogytiglani” hűségét magasztalta..."

Miután ecseteli a Lobbinak a Clinton-kormányt nagyrészt sikeresen sakkban tartó erőfeszítéseit, Massing igazolja Walt és Mersheimer azon megállapítását, hogy a Lobbi egy idegen állam de facto ügynöke:

"Volt – említette a Clinton kormány egykori tisztviselője - hogy a nyomást az Amerikai külpolitikára hazai csoportok fejtették ki, volt, hogy az Izraeliek és volt, hogy Izrael itthoni szövetségeseit használta fel a kormány befolyásolására. Amikor például Bibi Netanyahu volt a miniszterelnök 1996 és 1999 között, burkolt fenyegetéssel hivatkozott Kongresszusi, vagy éppen Kersztény Jobbos pártfogóira, amikor Clinton Elnök nem a szája íze szerint cselekedett. Később Camp Davidben Barak ráült a telefonra amikor úgy érezte, hogy a hogy a sarokba szorították – az Amerikai zsidó közösség befolyásos képviselőit no meg a szövetséges politikusokat hívogatta."

A Lobbi sikere a kényes és érzékeny pontokra – a Kongresszusra, a végrehajtó szervezetekre és a médiára - való nyomás gyakorlásán alapult.

Mindezek ellenére a Lobbi alapvető célkitűzéseit – mint az erős, agresszívan és önkényesen terjeszkedni képes Izrael létrehozása, a Palesztín nép perifériára szorítása, és egy Izraelt feltételek nélkül támogató Amerika "megalkotása" – az Amerikai nép soha nem tette magáévá. Ezért is van szükség arra az iszonyatos lobbi-erőfeszítésre, temérdek pénzre és az Amerikai politikusok irányítására annak érdekében, hogy az AIPAC által meghatározott irányvonalaktól fikarcnyi eltérés se mutatkozhasson. Mert ha akár egyetlen egyszer is – mint mondjuk Betty McCallum esetében – valaki kifejezésre juttathatja politikai önállóságát velük szemben, az olyan példát statuálhat a többiek számára, melynek hasonló jellegű következményei lehetnek, mint amikor az emberek tömegesen rohanják meg a bankot: a lejtőn nincs megállás...

Visszatérve a Walt és Mearsheimer tanulmányra, Tony Judt ezt írta: "Úgy vélem, ez a realista és tapasztalt két politikai elemző által megjelentetett esszé, akiket nyilvánvalóan nem fűz semmiféle személyes érdek a Palesztín ügyhöz, csak az első szalmaszál a szélben..."


...és ahogy innen kinéz, ez a szél csak a közelgő vihar előszele...

http://antiwar.com
(ford:tc)